Apolgimegmondja

Apolgimegmondja

Kati néni emlékére

Apolgimegmondja

Kati néni emlékére

Kati néni emlékére

Lakótelepi gyerekként a nyári szüneteket vidéken töltöttem. Legyen jó levegőn a gyerek, mondta apám. A három hónapból másfelet az egyik, másfelet a másik nagyszülőnél töltöttem. Másfél hónap  Hajdúböszörményben az alföldön, másfél hónap pedig a zempléni hegyvidéken Göncön. Imádtam mindkét helyet.

Göncön nagyanyám a falu szélén lakott. Az utolsó házban, akár a mesében. A szomszédja a helyi boltosasszony, Kati néni volt. A hatalmas asszonyság olyan orgánummal, hogy az alvégen elkiáltotta magát, a felvégén is megremegtem az ablakok üvegtáblái. Nem féltem tőle, de valahogy mégis tartottam attól a harsány nőtől. Pedig mindenben az első volt. Ő kelt legkorábban. Megetette az állatokat, majd kinyitotta a boltot. Férje kőművesként dolgozott Miskolcon. Hétfőn hajnalban elment a vonattal, munkásszállón élt egész héten, péntek délután mikor megérkezett, az mindig ünnepnap volt náluk. Kati néni nevelte két fiú gyermeküket is. Ő tanult velük munka után, ő járt a szülői értekezletekre és ő készítette a reggelit a fiuknak. Hétfőtől péntekig egy személyben volt anyjuk és apjuk.

 

És akkor még voltak háztájiak, szőlők. Ott is Kati néni dolgozott. Akkor az olyan mindennapinak tűnt, ma már rácsodálkozom, vajon honnan volt ennyi erő és kitartás ebben a nőben.

 

Nagyon szerettünk öcsémmel halászni a patakban. Ez úgy történt, hogy nagyanyánktól kértünk egy fűzfakosarat és szereztünk egy hosszú, egyenes botot. Egyikünk folyásirányban feljebb ment, vagy 10 lépést, a másik víz alá nyomta a kosarat. A bottal zavarni kezdtük a halakat a kosár irányába. Közben kopogtattuk a köveket, bepiszkáltunk a belogó gyökerek alá is. Amikor már közel került a bot a kosárhoz fel kellett kapni a kosarat. A víz kifolyt belőle és jó esetben az arasznyi halacskák bent maradtak. Akkor ritka volt a szemét a patakban, valahogy mindenki jobban figyelt a környezetére, pedig még nem volt trendi zöldnek lenni. Ennek ellenére az öcsém valahogy egyszer mégis üvegszilánkba lépett. Folyt a vér a talpából, de az Istennek sem akart kijönni a patakból.  Elszaladtam nagyanyámért, aki a partról rimánkodott hogy jöjjön már ki, mert hypermangános oldattal fertőtleníteni kell a sebet. Attila be volt szarva a fertőtlenítéstől. Biztosan csípni fog – gondolta. Nagyanyám végső kétségbeesésében hívta Kati nénit. A nagydarab asszonyság megállt a patak partján, szétvetett a lábait és elordította magát. „Te inas! Azonnal gyere ki! Ha nem jössz én ráülök a seggemmel a szádra és csak akkor kapsz levegőt, ha fingok!”

 

Én nem tudom mi történhetett Attilával. Talán lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy vézna kis nyolcéves testén ül Kati néni, vagy talán a mennydörgésszerű hangtól ijedt meg, de tény az, hogy azonnal kimászott a partra és a továbbiakban némán tűrte a hypermangánt.

 

Kati néni két hete ment el.  Nyelvrák. A végén vasággyal együtt volt 55 kiló. Miért kellett hogy így legyen? Annyit gürcölt életében, hogy az három embernek is elég lett volna. Megérdemelte volna a pihenést. Miért mindig a jó embereket szólítja magához idő előtt az Isten?