A barátom kórházba került. 30 éve beépítettek neki egy szívritmusszabályzót. Lejárt a szavatossága. Sőt, cserélni kell az oda vezető eret is. Annak is lejárt a szavatossága.

Az orvos megvizsgálta, a nyár elején kimondta a verdiktet: műtétre van szükség. Kapott egy időpontot, november 21-én vonuljon be a kórházba.

Pénteken annak rendje módja szerint felvették a kórházba, elfoglalta a helyét a kórházi szobában, vasárnap este már nem kapott vacsorát, felkészítették a hétfői műtétre. Az orvos szerint 70% valószínűsége van a túlélésnek.

Hétfőn reggel közölték vele, hogy elhalasztják keddre a műtétet.

Kedden közölték vele, hogy szerdára halasztják.

Szerda reggel – talán nem meglepő módon – csütörtököt mondott a kórház.

Pénteken végre betolták a műtőben.

A halasztás oka sebész hiány, máskor altatóorvos hiány, máskor szabad műtő hiánya.

El tudják képzelni azt a lelki állapotot, amikor benned van az érzés, hogy esetleg nem éled túl a műtétet, már nem szállsz le arról az ágyról és ez az érzés nap, mint nap meghosszabbodik?

Mint a halálsoron a kivégzésre várók.

És közben 2022. 10. 27. 21:13 ez a hír jelent meg:

„Magyar állami támogatással hoztak létre intervenciós kardiológiai központot Csíkszeredában, így a sürgősségi ellátásra szoruló szívbetegeket nem kell mentőhelikopterrel vagy a közúton Marosvásárhelyre vagy Brassóba szállítani – tudatta csütörtökön internetes oldalán a Hargita Népe című helyi lap.

Ezáltal a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban kialakított, és korszerű berendezésekkel felszerelt központban szívritmus-szabályozók, defibrillátorok és reszinkronizációs rendszerek beültetése is lehetségessé válik”.

Elmentek ti a jó édesanyátokba!